2010. december 8., szerda

30 év.

30 éve gyilkolták meg a 20. század talán legnagyobb zenészét. Csak annyit, hogy:

2010. december 6., hétfő

Állok szőkén a hidak alatt...


Pontosan úgy érzem most magam. Csak állok szőkén. Mert valami megszűnt létezni bennem. Valami, ami eddig életben tartotta az érzéseket, amiket Neki tartogattam. Most vége. Kialudt. Vagy olyasmi. De jobb. Könnyebb az egész. Most minden világosabban látok, és talán így van értelme az egésznek. Az emlékeknek. Mosolygok. Csak mosolygok, ha eszembe jutnak. És ez így sokkal, sokkal jobb. Mert egyszerű szőkén állni a hidak alatt. (És sírok, ha visszaolvasom ezt. Tőmondatok... Ez nem stílus, édesem.)
"Az meg állt szőkén a hidak alatt
S csak nézte a többi ebihalat"

2010. október 10., vasárnap

And if you come around again.


Rengeteg olyan pillanat van az életemben, mikor azt kívánom, bárcsak ott ülne mellettem. Vicces. Az ilyen pillanatokért kellene hálásnak lennem. Az ilyen pillanatok fontosak igazán. Amikor nem kapsz levegőt a gyönyörűségtől, a fejedben pedig egy dal ismétli önmagát századszor, ezredszer.
Vicces. Nagyon vicces, hogy egy ilyen pillanatban hunyorítok, és arra gondolok, hogy az egész teljesebb is lehetne. Pedig teljes. Teljesen teljes.



So glide away on soapy heels
And promise not to promise anymore
And if you come around again
Then I will take, then I will take the chain from off the door

2010. augusztus 14., szombat

Karszalag.

Csupasznak érezném nélküle a csuklóm. Nem akarom levenni. És persze nem is fogom. Itt jöhetne a "költői kérdés". Miért? De nincs szükség rá, és igazából nem is lenne költői ez a kérdés. Mivel tudom rá a választ.

Azért, amiért újra meg újra meghallgatok egy számot, megnézek egy filmet, megszagolok egy virágot. Amiért még mindig elhallgatok, ha megszólal a Wonderwall. Amiért évek óta nem hallottam a From yesterdayt. Amiért a pénztárcámban őrizgettem a rózsaszínűvé fakult Felcser karszalagot.

Ezek az én fényképeim. És eszemben sincs lemondani róluk.

2010. augusztus 13., péntek

Ahol kezdődik.


Blog. Bizony.
Miért? Nem tudom.
Nem feszítenek szét az érzések, nem kívánkoznak papírra, illetve monitorra. Tudom kezelni. Nem kavarognak bennem a gondolatok. Inkább szabályos pályát alkotva újra meg újra visszatérnek egy bizonyos pontra. Valakihez. Igen. Ezért a blog. Hogy lássam leírva, mondatokba nyomorítva azt, ami foglalkoztat. Kicsit kódolva, talán úgy, hogy csak én értsem.
De ez miatt nem magyarázkodom.