Pontosan úgy érzem most magam. Csak állok szőkén. Mert valami megszűnt létezni bennem. Valami, ami eddig életben tartotta az érzéseket, amiket Neki tartogattam. Most vége. Kialudt. Vagy olyasmi. De jobb. Könnyebb az egész. Most minden világosabban látok, és talán így van értelme az egésznek. Az emlékeknek. Mosolygok. Csak mosolygok, ha eszembe jutnak. És ez így sokkal, sokkal jobb. Mert egyszerű szőkén állni a hidak alatt. (És sírok, ha visszaolvasom ezt. Tőmondatok... Ez nem stílus, édesem.)
"Az meg állt szőkén a hidak alatt
S csak nézte a többi ebihalat"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése